Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Sellyei József: Tizenhat liba pásztora

hogy vajon a kép alakjai emberek-e vagy legelésző csorda a réti kút tájékán, már el is veszett a kép, csak üres keretet hagyott benne valahol a vágyakozás. Nézte a lányt. Az újra lesütötte a szemeit, és úgy állt félszegen a kocsi mellett. Keze a kocsi lőcsén volt, közel hozzá. Minthogyha a keze kinyúlt volna valami lélekből, valami vágyból, és hozzá igyekezett volna. Mondta a lány: — Vasárnap már a Pólival voltál a táncnál. Nem hallatszott sem vádnak, sem kérdőre vonásnak, de Bali mégis mind a kettőnek érezte. Már látta, hogy ez az idő emberi találkozás az ég és föld között, a kopár tarló fölött a dűlőúton. Szavak indultak belőle: — Pólival voltam. Nézd, Zsuzsika, de jól figyeld meg, amit mondok: olyanok vagyunk, mint a föld. Parasztok vagyunk. Egymással lakunk, egymás közelében élünk. Volt nekem az én szeretőm akkora valaki, hogy én az egész életemet rája építgettem. De amikor szakítottunk, ő is csak annyi maradt, mint a föld. Hogy azt az egész széles, virágos mezőt úgy lássam, minthogyha elverte volna a jégeső. Reményes volt. Biztos volt minden. De ha jégeső jön, akkor a reménynek nincsen aratása. A jégveréses föld nem kergeti a parasztembert öngyilkosságba. Az ember a jégverés másodnapján már ekét dob a kocsijára, befogja a lovakat és elmegy, fölszántja a mezőt. így voltam én is a Borissal. Én nem fogok neki könyörögni, hogy énmiattam paraszt maradjon, ne menjen el hazug úri módba a mesterlegénnyel. Én vagyok olyan makacs, dacos, duhaj paraszt, hogy nem is érzem azt fájdalomnak, hogy szakítani köllött vele. Fölszántottam azt a mezőt, és azon gondolkoztam, mást vetek bele. Most talán majd a Póli. De még nem is bizonyos, hogy jó vetés volna az én talajomba. Mert ő még nem szerelem, csak nagyon aranyos, nagyon nekem való kislány. Nagyon őszinte volt. így tudta ezt Zsuzsi is, ismerte már, hogy ennek az emberpéldánynak nincsenek titkai a sorsosaí előtt. .226