Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Sellyei József: Tizenhat liba pásztora

mint aki olyan helyre ér, ahová éppen elindult, de mégis meglepődik azon, hogy ott van. Visszaköszönt: — Jó reggelt, Bali. Megállt a kocsi az úton, a tarló végében. — De jó dolgod van, hogy így pihengetsz — kezdte Bali a beszélgetést. A lány, minthogyha szégyenkezne azon, hogy ilyen munkában találták, védekezően mondta: — Mariska megsántult. Tegnapelőtt üvegbe lépett. Hát én legeltetem őket. Már úgyis csépeltünk. Fölkelt a földről és odajött a kocsihoz. Sudár, ringó mellű barna lány volt. Tüzes, fekete szemei olyan csillogóak voltak, mint a sötétben a parazsak. Formás lábaival kacsázva lépegetett a tarlón, vigyázott, hogy az éles szalmacsonkok meg ne szúrják. Bali cigarettát sodort, inert már látszott, hogy beszélgetés lesz itt egy darab ideig. Amire a lány a kocsihoz ért, már rá is gyújtott és leszívta az első füstöt. — Hát ezt mikor fattyaztad? — csodálkozott a lány a kocsi rakományán. — Reggel ezt — mondta a legény. — Még csak most van reggel. — Nekem már kettőkor volt. — De friss ember vagy te! — Hát friss — nevetett a legény a dicséretnek. — És ilyen legény nem köll a Borisnak? Duhaj, kihívó, lélekütő kérdés volt. Bali megfogta a gyeplőket, mintha csak úgy tudna rá felelni, hogy kiköp magából valami gyűlölködő szót, és ahogyan kiköpi, már meg is elégeli, megnógatja, a lovakat és elmegy. Mert olyan kérdés volt, amelyik sebeket szaggatott föl benne. Dc a lány a gyeplőket tartó kezére tette a maga forró kezét, hát mást kellett mondania, mint amire készült. — Nem köll neki a parasztlegény, még hogyha a menybéli csillagokat rakná is a lábai elé. Az annak a betegsége, hogy nem akar paraszt lenni. Keserű híradást ejtett ki magából a szavakkal. De még .224