Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Tamás Mihály: Vásár

de leült, ahogy az messzibbre haladt. András kíváncsiskodott. — Mondd mán meg, kitül lett? Az asszony arca egyszerre megfagyott, keményen hullott ki a sző a száján. — Lett! András behúzta a fejét, a csizmáját nézte, csendesen, megnyugodva. Lett. Ö is így lett. A kalapja alól lopva az asszonyra nézett, amíg az elbámult: fonnyadt is volt már egy kicsit, a melle is lógott, de a keze keményen fogta a kosár fülét. — Tudod-é, hogy meghótt az asszony? Eszter feléje fordult, több érdeklődéssel: — Mikor? — Két hete vittük ki. Eszter elgondolkozott. András már a faluban közeledett hozzá, de akkor a kocsmáros fia már előbbre jutott, mert annak pénze volt, és mindig hozott neki valamit a városból. — Hitre vótak? — Nem, csak úgy. Az asszony egyszerre felélénkült. Szapora szóval mondta el, hogy mennyire unja már a városi életet, nem jó, ha az ember másnak a mosogatórongya, igaz, hogy jó erőben van — körülnézett, hogy van-e fa, amit megkopogtasson —, de azért mégiscsak megunta ezt az életet. Az ember hallgatta derült ábrázattal, a pipa kialudt, zsebre dugta, sercentett egyet, azután csak úgy véletlenül, az asszony derekára csúszott a keze a kosár fölött. Megtapogatta, az asszony hagyta, kicsit csontos, de így jó, ez nem kíván orvost. Tompán zsivajgott a vásár, szekerek haladtak előttük, egyikről lekiáltottak: — Maradsz még? — Van még egy kis elintéznivalóm, csak menjetek. — Aztán Eszterhez fordult. — Mennénk tán? Felálltak, az asszony is. András elöl ment lassú léptekkel, nyomában az asszony szapora kopogással. Most már .221