Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Szombathy Viktor: Keszeg András egyedül maradt

színű, hogy úgy hívják az apját is, ahogy ezt a fiút: Keszeg Andrásnak. Mert magyar az istenadta. Ott nyög szegény. Ő a legsúlyosabb beteg ebben a teremben. Arcán a láz pírja, szekrényén a legtöbb orvosság, tégely, kötözőszer. Nem mondhatni, hogy nem sajnálják. Oda-odamennek hozzá, megsimogatják, inni adnak neki, beszélnek hozzá csehül, németül, magyarul. A kórterem összehangolta a kamerádok lelkét. Altisztek s a legénység között eltűnnek a rangos válaszfalak. Közvetlenebb itt minden. Barátságosabb. Keszeg András csak nyög. Hol fehér, hol piros. Szomjas. Nem eszik. Sok baj van vele bizony, az ápolónő néha dünnyög is valamit a foga között. Ki tudja, mit dünnyög. Kedvezőt nem, az egyszer bizonyos. Este kilenc óra. A fél terem már az ágyban van, de a gyufában kártyázók kihasználják az utolsó perceket is, és izgatottan verik az asztalt. A folyosón azonban már hallatszik a szolgálatos katona csörgése, s mind közelebb jön éles patkójával Kicsapja az ajtót: -- Vecserka! Zhasnout! Eloltani! Sötét lesz. De nincsen csendesség. A mai nap eseményeit még csak most kezdik megbeszélni igazán. Nem tud aludni a társaság. Jól van lakva, nem mozgott egész nap, csoda-e hát, ha új erővel tör ki a lárma? Vihognak és suttognak. Knyizsák valami szerelmi történetet mond el, a másik sarokban a magyarok egy nagymegyeri esetet beszélnek meg immár negyedik változatban, s két német a kályha mellett egymás mellett ülve halkan dúdolja a dalait. Keszeg András felnyög: — Hagyjatok aludni! Horák barátságosan hajlik közelebb hozzá: — Co říkáš? Azt hiszi, szüksége van valamire a betegnek. De az csak nyög: — Aludni! Ezt mindenki megérti. Egy ideig nyugalom van, amolyan 14 Szlovenszkói vásár 209