Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Lósorozás Gádoroson - Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

végül mégis kiballagott Erzsók után. Á család magára maradt. Péterné rendbe rakott mindent illendően, megöntözgette a muskátlikat is, aztán mosóteknőt szerzett, s vizet melegített. Péter bámulva nézte: — Most, vasárnap? Péterné, akit közönségesen Rózáinak hívtak, mentegetőzve mondta: — Csak egy kicsit, éppen hogy ... Azzal nekigyürkőzött, s máris szappanozni kezdett. Párás vízgőz ülepedett le a kis ablakra, a gyerek a most tanult betűket írta belé, körmével. Kinn a köd esővé gyűrődzött, s lassú, szürke eső kezdett hullani, olyan finoman, mint a szakadt selyemfonál. Péter pipára gyújtott, s végigheveredett az ágyon: — Beszélj — mondta. Rozál folytatta tehát a mondókát. Olyan kedvesen csurogtak az ajkáról a szavak, hogy az embernek el kellett felejteni a kinti rossz időt, azt hihette, hogy verőfényes vasárnap délután ragyog az ablakon keresztül. Mi mindent beszélt, talán maga Péter sem jegyezte meg. Nem a fülével hallgatta az asszonyt, hanem a szívével; itta, szívta ezt a csacsogást, a mindenről-minden beszédet, a falu üzenetét a felesége lelkén keresztül. Sok mondókája volt Rózáinak az öregszülékről, a gyerekekről, az iskoláról és a szomszéd telepesekről, a komáromi kikötőről és a folyó szabályozásáról. Folytak, folydogáltak ajakáról a szavak mézfolyamai, olyan kedvesen beszélni nem tudott senki, mint a felesége, Rozál. Péter ezt meg is mondta: — No, nagyon szívesen hallgatlak, ha beszélsz, olyan régen nem hallottam ilyen szép emberi szót. Rozál mosolygott, s újfent elkezdte. Észrevétlenül fogyott keze alatt a mosott ruha. Már teregette szét köteleken, itt benn, mivelhogy kinn nyirkos az idő. Csakhamar eltakart mindent Rozál, függtek-lengtek a fehérségek s a kékségek a rövid kötélen, ügyeskedve kellett félrelebbentenie annak, aki járni akart itt. Péter most az órát ügyelte meg, s felkelt az ágyról. .191