Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Görögtűz

2 Az alispán nehezen kapaszkodott fel az ajtóhoz támasztott falépcsőn. Köhögve nevetett, és lenyúlt a felesége után. Mindketten fent voltak már, a keszeg, kecskeszakállas, cvikkeres férfi és nagy növésű, kövér felesége. Akkor megfordultak, és megpillantották az ágy csíkos dunyhái között a kicsi beteget. A kocsi félhomályában hunyorgó szemmel bámultak rá. A férfi leszegett fejjel nézett ki a cvikkere mögül, és még mindig karjánál fogva tartotta a feleségét. A fiú előlépett a bútortorlasz mögül: — Kezeit csókolom, isten hozta... Különös fogadtatás, ugyebár ... édesanyám betegen fekszik, az izgalmak ágyba döntötték, de egyébként is beteges szegényke. Szüleim azt gondolták, hogy áthívják önöket, mert nekünk mégis van kályhánk, ami csodás, önök pedig fagyoskodásra volnának kényszerítve egész éjszakán át. A nagy szőke asszony érdeklődéssel nézett szét: — Mikor is érkezünk meg, Tibor? A férje szolgálatkészen felelte: — Reggel hatkor. Addig még teljes tizennégy órát utazunk, helyesebben ácsorgunk. Ez a mi expresszvonatunk elragadó jelenség. Odafordult az ágyban fekvőhöz: — Hja, hja, asszonyom, üdvözlöm önt, és köszönettel vettük a szíves meghívásukat. Ki hitte volna, hogy a körülmények folytán így kerülünk össze! Barátságosan kezet fogott az öregasszonnyal, akit a barátkozás egészen felvillanyozott. Könnyes szemei megcsillantak, és feltámaszkodva, jó lélekkel, melegen integetett az alispánéknak: — Ne vessék meg szerény ... Az jött a szájára, hogy: hajlékunkat. Aprót nevetett, és gyerekesen rángatta meg keskeny vállát: — Most majdnem azt mondtam, hogy ne vessék meg szerény hajlékunkat, Istenem, hajlék! ... Az embernek bizony elfacsarodik a szíve... de az Isten korbácsa alól senki sem térhet ki... méltóztassék helyet foglalni a kály110