Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Áll a bál - Darkó István: Áll a bál

előtt, Rosztics Iván itt látta meg, hogy amíg ő itt kint itta a levegőt velünk, az a lány, akibe fülig szerelmes volt, már kocsira ült, és kihajtatott a piacra. Jó gondolata támadt Ivánnak. Levétette velünk a frakkjainkat, összekötöttük őket, s azon akart leereszkedni az erkélyről. Persze, a frakkok szétszakadtak, s Ivánka eltörte a lábát. — Olyan a tér, mint egy festmény — mondta a rendőrkapitány. — Olyan ... Ez az első bál, hogy hecc nélkül végződik ... Ki van zárva, hogy anélkül végződhessék. Itt állok és nézem ezt a piacot. Csak tudnám, hogy mihez kezdjek? — Gyerünk haza lefeküdni. — Kivihetetlen... Mert otthon nekem, tudod-e, Sándorka, harminc hold a vagyonom. Azon is van egy kevés súly. Teher. A megyéhez csak bejárogattam ahhoz a kis hivatali munkához, de már az sincs. Ki hitte volna, bogy az is csak szezonmunka?! Elhallgatott, és sétálva tett néhány lépést a tágas erkélyen. A piacot nézegette, a topogva érkező szekereket, a régi várfal mentén 'felsorakozó árusokat. A lengyeles beszédű szlovákok szavai tisztán hallatszottak az üvegtiszta reggelben. Lóránth Sándor különös ábrázattal lépett hozzá. — Tutyukám, nekem van egy jó heccem. Ha én azt megcsinálom, az kielégítő lesz. Most leszaladok, kocsira ülök, de egy fél óra múlva felüzenek, s akkor gyertek ki az erkélyre. Menjetek be, mert megfáztok. Tutyu széles vállait felhúzta, és megropogtatta vastag csontjait. Megragadta két vállon Sándort, és bolondul kiáltozott. — iNézd a néma dervist, még ő menti meg a becsületet. Szaladj, Sándorka, szaladj! De jól kösd fel a gatyát, mert lepipállak. Nehogy azt hidd, hogy lemaradok tőled... A hégervári szent dőtse össze ezt az elfuserált világot! 7* 99