Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Sipos Béla: SzinyeiMerse Pál

renaissance erőfeszítés hanyatló korszakának tekinthető: egy formalizmusba menekülő vénülés, a tünő teremtő erők összes csalhatatlan ismérveivel. A XVIII. században egyre gyérülő kései fellobbanások kísérete mellett a renaissance végleg kiéli önmagát. Az egész XVIII. századot a művészi ernyedtség és meddőség jellemzi; a nagy erőfeszítések nyomában járó fáradtság kora volt ez. Új kultúrimpulzusok még nem születtek, így azok a priori művészi megnyilvánulásairól sem lehetett szó. Ennek a kornak látszólagosan élénk művészi tevékenysége csak a teljes tehetetlenségből fakadó, széles körű, horizontális eklekticizmus volt: a hagyományok üres formáin való szorgalmas kérődzés. És jellemző, hogy eklekticizmusukban sem az európai kultúra ősforrásához — a görög világba — menekültek, hanem annak csak hideg, civilizációba dermedt, formális parafrázisához, a római művészethez. A kor teljes művészi vakságára mi sem jellemzőbb, minthogy annak kétségtelenül legnagyobb kultúralakja, Goethe sem képezett e tekintetben kivételt, az ő láthatára sem terjedt túl a winckelmanni sorompón. Csak az Italienische Reisé

t kell gondosan elolvasnunk! Erre az utazásra éveken át úgy készült Goethe, mint élete legnagyobb eseményére. Azt hihetnők, hogy ez a nagy férfiú, akinek lelkében Hellas ősi fényei villantak fel, a görög művészet forrásaihoz és szent emlékeihez készül zarándokutat tenni, avagy a renaissance szépséges emlékei után érez olthatatlan vágyat. Minderről szó sem volt! Goethét csak a császári Róma hűvös márványemlékei, csak az impérium nagyságát sugárzó kolosszális romok érdekelték. Hiszen Assisiben oda sem fordult Szent Ferenc temploma felé, a trecento bimbózó művészetének minden tavaszi bája, a szent költő megható poézise, mely e százados falakból áradt, mit sem szóltak hozzá; lihegve, zakatoló szívvel csak a Minervatemplom felé sietett: egy harmadrendű, jelentéktelen római emlék romjaihoz. Lessing, a nagy humanista, a modern dráma megteremtője sem emelkedett magasabb művészeti elvek kilátópontjaira. A Laokoon, mely a művészetek örök érvényű evangéliumának készült, valójában csak fakó, vértelen gondolatok roskatag tömege, egy porlepte doktori disszertáció, melynek semmi köze az élő művészethez-. És ugyanarra a sorsra jutottak Winckelmann-nak, a klasszicizmus nagy kodifikátorának írásai is... így a kor nagyjai!... A vérszegény eklekticizmusból lassanként egy különös, az élettől és 361