Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Tudomány és művészet - Kovács Endre: Politika és irodalom

diktatúrák divatját éljük, nem ritka a hatalmi szóval életre keltett vagy elnémított irodalom. Ez a hatalom majdnem mindig politikai hatalmat jelent. így történik meg az, hogy az egyik oldalon az a Maxim Gorkij, aki a forradalom utáni esztendőkben sokáig olyan makacson védelmezte személyes és írói szabadságát, hogy egy ideig önkéntes számkivetésben élt, ma a szovjet legünnepeltebb írónagysága, a másik oldalon pedig egy Stefan Georgét látunk behódolni a politikai divatnak. Egy Stefan Georgét, aki valamikor lapjában, a Blätter für die Kunstban kinevetett minden népiességet. Úgy, ahogy a közéletben az érvényesülés legfontosabb kritériuma a politikai szervezettség, az irodalomban is győzött az esztétikai mérték helyett — a politikai meggyőződés mértéke. Az elmúlt években odáig jutottak a dolgok, hogy már jóformán nem is keresték a tehetséget, s ha valaki a pártigazolványával jelentkezett, az illető párt irodalmárai kutyakötelességüknek tartották segíteni az illetőt, ha mégoly tehetségtelen volt is. A pártbelletrisztika, a vezércikk-klisére gyártott irodalom virágkora volt ez, s örömmel kell megállapítani, hogy az irodalom berkeiben mind jobban meggyőződéssé válik ennek a lejárt irodalompolitikának az egyoldalúsága. Maga az az ország, melyben a pártkritikátlanság talán a legtöbb engedményt tette a művészi elv rovására, a szovjet emelt védőgátakat az irodalom elsekélyesítése ellen. Az orosz írók kiválóbbjaiban, így elsősorban Gorkijban győzött a művészi hitvallás, és az új orosz irodalom vezető eszméjéül a művészi kidolgozást emelték. Úgy látszik, mintha az irodalmat nem lehetne világnézeti csoportok klikkérdekeinek szolgálójává tenni. A művészet, mely olyan régi, mint az emberiség, ha egy időre ellankad is, idővel kitör és szót kér. Manapság ott tartunk, hogy úgy jobb-, mint baloldali körökben, már ahol az irodalmat egyáltalában komolyan veszik, erősen él a vágy a művészeti reneszánsz után. A nagy irodalmakban, így elsősorban a regényirodalomban, megint a nagy kísérletezések korát éljük, s az írói eszközök állandó gazdagodásának vagyunk szemtanúi. (Érdemes megjegyezni, hogy nálunk éppen az a Babits Mihály, aki legutóbb is világirodalomtörténetével a tendenciamentes irodalom papjának mutatta magát, regényeivel a legnagyobb horizontot jelenti az egész új magyar irodalomban, s társadalomkritikai rajzával egyáltalán nem marad azon írók háta mögött, akik magukat olyan szívesen tüntetik föl tendenciózusnak.) Ha igaz a régi mondás, hogy indignativ facit versum, úgy kétségte298