Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Valóság és társadalom - Neufeld Béla: Éhség és szerelem

az emberrel se. Az emberiség kezdetleges korszakaiban az emberhordák vándorlásait az éhség korbácsa hajtotta, de később is, viszonylagosan fejlettebb társadalmi fokon, a történelem ismeri még a népvándorlásokat, melyeknek elsődlegesen éhségmotívuma volt. A civilizálódott társadalmakban a közösség javakkal való ellátása feleslegessé teszi a vándorlást, de bizonyos elemi katasztrófák alkalmával megfigyelhető az éhség, mint vándor-motívum feléledése. Elég emlékeztetni az ukrajnai éhségkatasztrófára — a szárazság következtében — a 20-as évek elején, avagy az indiai és kínai roppant tömegvándorlásban valami elsődleges élettani nyilvánulást vagyunk hajlandók látni. Az embernél természetszerűleg az intelligenciának az ösztönre ojtódott másodlagos készségei is belejátszanak a vándorlás motívumába, az éhező ember tudatos megfontolással indul vándorlására, abban az átélt elgondolásban, hogy valahol élelemre bukkan. Ezt napjainkban is észlelhetjük az elhatalmasodó tömeges koldulások tünetében. De ennél kétségtelenül mélyebben ható élettani jelenséget látunk az éhségvándorlások tényében, mely mindenütt, az egysejtű szervezetektől föl a legmagasabb fejlettségű egyedekig, mindenütt elemi erővel mozgósít. Általában azt kell mondanunk, hogy elemi katasztrófák felszínre vetik az intellektualizálódott embernél is az ősi, kezdetleges élettani reflexeket, magatartásokat, amint ezt a különböző elemi csapások, földrengések, árvizek, közlekedési szerencsétlenségek stb. alkalmával megfigyelhetjük. Az éhségvándorlás lényege mélyen élettani jelenség, akárcsak az a motorikus nyugtalanság, amelyet az éhes csecsemő mutat szoptatás vagy a vadállatok etetés előtt. Egyedül az ember képes fölébe kerekedni az éhség démonának. Vannak lelkiállapotok, melyek erőt vesznek az éhségösztönzés élettani kényszerén is. Nem szólunk az éhségművészek foglalkozásszerű típusáról, akik azért éheznek, hogy jóllakhassanak, sem a melankóliás lelki beteg éhségsztrájkjáról, ahol kényszermotívumok nyűgözik le az egyén magatartását, hanem azokra a mártírokra, szentekre vagy megszállottakra gondolunk, akik egy eszmével való azonosulásban, egy cél önfeláldozó önmegfeledkező követésében nemcsak lemondani képesek az éhség csillapításáról, hanem azt már nem is eszmélik. Ilyen példákat ismer az emberiség történelme, nemcsak a múltban, hanem kortársi napjainkban is. Természetesen ennek a magatartásnak végső, világos öntudattal vállalt következménye — a halál. Az 215