Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938
Irodalom és nemzetiség - Fábry Zoltán: Szlovenszkói grafikon
ezt élve ássa rendületlenül az itt önállóan és emberiesebben kifejlődött új európai magyar mentalitás sírját, azt a mentalitást, amit a szlovenszkói magyar irodalom igaz értékei is segítettek életbe lendíteni: a szociális magyar emberirodalmat. A szlovenszkói író (tehát az a hat-nyolc ember, aki a határokon túl is jelenti ezt a fogalmat) életlogikásan ért el az új emberíró-típushoz, ahhoz az irodalomhoz, melynek egyetlen mértéke, etikuma: a szociális felelősségérzet; és így kellett, hogy idők múltán gyűlölt ellenfele legyen annak a társadalomnak, mely a magyar kultúrtársadalom cégére alatt gyökeréig — antiszociális. Ugyanakkor, amikor az író elért a fejlődés életvonalához, a szlovenszkói szervezett magyar társadalom, mint pesti mentalitásgyarmat: szolgai alázattal és kényelemmel ült le a szent more patrio kvaterkaasztalához, hogy végül és majdan is saját zsírjába fulladjon. Hogy a mételyezés milyen arányokban terjed, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a haladó liberális progresszív társadalom kezd eltűnni, felszívódni. Az a társadalom, mely még a polgári progresszivitást is veszni hagyja, kell hogy ellenséget lásson az íróban. Ez a társadalom nem megmentőjét, szószólóját látja az íróban, de kimondott ellenségét, aki azzal, hogy emberies jövőt akar: veszélyezteti és zavarja a „kultúrtársadalom' 1 nyugodt emésztését, a körülbástyázott és kisajátított jelent. Ez a társadalom, ez a szegény gőgös pesti menialitásgyarmat, minden részvét nélkül éhezni, veszni, küszködni hagyja a szlovenszkói írót, mert hisz így egy ellene tanúskodó, leleplező, kellemetlen tényezőtől szabadul meg automatikusan és anélkül, hogy valaki ráfogná: te vagy a bűnös, a gyilkos, egyedül te! — Ha így állnak a dolgok, akkor ki csodálkozik, hogy a szlovenszkói író felmentését kéri és benyújtja az elbocsátási kérvényét. Ha felelősségérzet van benne, csak ezt teheti: a felelősség kérdésében nem kíván osztozkodni azokkal, akik még a felelősségérzet minimális etikumát is megtagadják. Intézzék tovább egyedül az akarnokok, az irodalmárok és fehér asztalú urak, a mai életintézők a szlovenszkói magyar kultúrtársadalom sorsát. Az író ebben a sorsintézésben nem vállalhat közösséget, mert látja, hogy a kvaterka jegyében álló magyar kultúrmentalitás — sírgödröt ás. Az író az életért van: aki a halált akarja: viselje a következményeket. A szlovenszkói magyar író nem lehet cinkos. Az író tovább akar élni, mert kötelessége — másokért élni. Valahol — Berlinben, Párizsban, 18