Szlovenszkói küldetés – Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1938

Valóság és társadalom - Bányai Pál: Vallomás Szlovenszkón

Nem! Semmi közünk a díszmagyarokhoz és a ravasz kalmárokhoz. Európát szeretjük a magyar világban is. Európa. Szlovenszkó. Két szó — két világ. Vannak íróink, de nincs irodalmunk. Vannak tudósaink, de nincs tudományunk. Vannak kritikusaink, de nincs kritikánk. Egyre fájdalmasabban érezzük kultúránk sutaságát. Egyedül vagyunk, és ha néha összekerülünk valakivel, a tenyerünkre tesszük a szívünket. Az egyedüllét gondolatait mondjuk ki ilyenkor, akár a fegyenc, aki a hosszú fogság csendje után végre megint emberek közé kerül. Tele van kicsiny-életünk szenvedélyes viharvetőkkel. Csak a pamflet keserű és nemes eszközeivel lehetne kifejezni ezt a groteszk danse macabre-t. Nem csoda, hogy néha szabódezsői gőggel ülünk a kávéházban. Az „Einzelgänger" típusa végleg bevonult kultúránkba. A védekezés bizonyos formája ez. A nyugtalanság megmaradt. Új szempontokat keresünk. Valamikor olyan egyszerűnek látszott a világ. Fehér — fekete. Jó — rossz. Az egyszerű ellentétek korának látásmódja volt ez. De ma van tertia datur. Nincs egyszerűen fehér — fekete. Nincs egyszerűen jó — rossz. Valami történt. A nyugtalanság meghódította életünket, már nem kielégítő a nyugodtság magabiztos hitbuzgalma, és szocializmusunk sem az egyszerű matematikai képletek szocializmusa már. Merünk kételkedni. És ez a kételkedő hit alaposabb és magasrendűbb, mint múltbeli fanatizmusunk gőgös felületessége. Olyanok vagyunk, mint a tudós, aki alázatos megszállottsággal hajol mikroszkópja fölé, hogy megtalálja minden dolgok magját. De milyen a mi életünk?! Csetlünk-botlunk, tragikusan és esetlenül. Néha olyan erős undort érzünk, hogy sűrű erdők mély vermeibe szeretnénk bújni, akár az ordasok. Én is megszöktem a városból. A Gyömbér alján töltöttem egy tavaszt, egy pajtában, ahol a hegyi juhászok tartották a téli takarmányt. Széna volt az ágyam, takaróm a gerenda, fagörcs a székem és asztalom. Napokig nem láttam embert, csak fekete madarakat és néha egy-egy riadt rókát. 137