Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

Francia csapat szabadított fel. Sebhelyes testem, dagadt lábam és morzsa spanyol tudásom segítségemre volt, hogy ne kerüljek a foglyok és a munkára alkalmas német férfiak összeterelt csoportjába. Egy nagy iskolaépületben aludtam francia katonák közt, és másnap reggel teherautón hátravittek valami barakk-kórházba. Ott a kórházban ért a hír, hogy a front mindenütt összeomlott, a szovjet csapatok bevették Berlint, a Führer öngyilkos lett, a háborúnak vége. Ünnep volt az, milliók mérhetetlenül boldog örömnapja, és én is ujjongtam, együtt énekeltem az ápolókkal, a betegekkel, meg a katonákkal, akik virágokkal jöttek és ajándékokat osztogattak. Nagy örömömben ott feszengett, parancsoló sürgetéssel égett a vágy: El kell jutnom Annához! Minden ízem, minden idegem reszketett, csak minél előbb el innen, rohanni most vissza, keletre, a szélnél is sebesebben rohanni, pihenés nélkül, akár étlen-szomjan is, hogy karjaimba kaphassam szédült boldogságomban és ujjongva vigyem, ujjongva kiálthassam: Haza, Anna ... haza! De tudtam: engedély nélkül nem távozhatom és most irat is kell az úthoz. Jelentkeztem a parancsnokságon: engedjenek el. Az orvos figyelmesen nézett: — Maga még beteg! Egy hétig erősödnie kell, aztán elengedjük ... Visszük autón a határig. Egy hétig én nem várhatok. Egy hétig a leggyötrelmesebb pokol volna ez az áldott hely, ahol fürdetnek, etetnek és ápolnak, mintha a paradicsomban lennék. — Engedjenek el holnap ... Nekem haza kell mennem! ... Kell! Talán sírástól remegő hangom, a kétségbeesésem, tüzelő, könyörgő szemem hatott rá, hogy lehajtotta a fejét és beleegyezően bólintott. Aztán diktálni kezdte az írnoknak az elbocsátó írást, majd beküldte a parancsnokhoz, hogy az is aláírja és ellássa pecséttel. 84