Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

golt az ég; a bombázók valahol a közelben nagy tüzet gyújthattak. A vörös derengést szüntelen mély dübörgés kísérte; a tűz és a dörgés képzeletemben valahogy összefolyt, eggyé vált, mint közelgő szabadságunk szétválaszthatatlan jelképe. Anna velem jött, karomba kapaszkodva az erdő széléig kísért. — Már nincs messze a front... Alig száz kilométernyire tőlünk... — mondta furcsa remegéssel a hangjában. — Hát nem örülsz, Anna?... Egy kurta hét, vagy még annyi se, és elérnek ide. Csak éjszaka értettem meg, hogy engem féltett* miattam aggódott. Nem maradhatok tovább, mert a visszavonuló katonák bizonyára ellepik az egész erdőt és könnyen rám bukkanhatnak. Az istállót is kerülnöm kell, a gazda szörnyen ideges, a közeli ágyútűz beteggé tette, az egész elmúlt éjszaka álmatlanul járt a házban, őt kereste, és ő alig tudta megmagyarázni neki, hogy az izgalom a kertbe űzte, ott várta be a hajnalt. Kis batyuval jött. Élelem és egy rend tiszta fehérnemű volt benne. A gazda elesett fiának a holmija. Bakancsot is hozott, puha kapcával, és én eldobhattam egérrágta, szétmálló cipőmet. — Mindjárt hajnalban eredj! — küldött a szavával, de a szeme marasztalt. — Menjünk együtt... — ragadtam meg a kezét. — Nem lehet... Ha egyedül mész az országúton, nem eshet bajod. Igaza volt. Az összeomló front zűrzavarában ugyan kinek volna gondja rám. Igazoló írásom nincs, elmondom majd a magamét, ha megállítanak. Az országút mellett futó keskeny ösvény vagy egy ház a falu végén most a legbiztonságosabb. Ketten együtt viszont feltűnnénk. Annát ezer bajba hozhatja az országút, és én nem védhetem meg a puszta öklömmel. Sajgott a szívem a búcsúnál, forrón és el-elakadva 80