Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Egri Viktor: Anna

Ők nem tudják, mit takargat ez a nevetés! Hogy én csak akkor rettegtem, amikor tucatjával tűntek el mellőlem a bajtársaim és percek múlva sortüzek ropogtak a közelemben. Hogy engem akkor öntött el a halálos verejték, amikor századmagammal egy rozzant pajtába préseltek és azt hittük, éjszaka felgyújtják mind a négy sarkán és mi benn rekedünk, megfúlunk a füstben, megégünk a lángokban. Ez a halál — nem a bomba! Ahogy átvágtam a réten és mentem az erdő felé, eszembe villant az emlék — Kovarik halála. Jarolimmal jöttem este hat után az üzemből. Mi ketten már átléptünk a tábor kapuján, köszöntöttük az őrséget, amikor hallom, hogy az egyik őr megállítja mögöttünk Kovarikot. Kovarik mindig egyedül járt, sohasem akarta, hogy közülünk valaki kísérje, amikor elhaladtunk a kovácsolt vaskapu „Arbeit macht frei" felirata alatt. Már egy hónap óta tudtam, miért jár külön sorban, egyedül. Az őr fegyvere, szándékosan vagy akaratlanul, Kovarik kabátjához ért, és valami keményen koppant a csöve. „Megállni!" harsant a parancs. Láttam még, hogy Kovarik hátralép, egy pillanat múlva nekiront az őrnek és hasba rúgja. Három lövés dördült hirtelen. Kovarik jajszó nélkül összeesett. Minket és a többieket, akik mögöttünk jöttek, gyorsan betereltek az első barakkba és lelakatoltak. Sejtettem a halál okát. Kovarik egy puska szétszedett darabjait rejtegette kabátja alatt. Nem az első fegyver volt, amit így becsempészett a táborba. Tudta, ha nekiugrik az őrnek, nem várhat kegyelmet, azonnal fegyverhez nyúlnak és lelövik. Halálával így mentette meg a barakk kommunistáit, talán valamennyiünket. Nem akarta, hogy vallatóra fogják és kínzással kicsikarják a titkait. 74