Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Simkó Margit: Pohárköszöntő

— Nézze Bakó, ne ártsa magát ilyen dologba, csak magára haragítja a grófékat. Városi professzor volt náluk, én csak segédkeztem. Ha két orvos mondja, akkor a törvény is megengedi... — Hát mindenki csak őket szolgálja, maga is, doktor úr, — mondom keserűséggel — mert ők jól fizetnek? Pedig magának hozzánk kellene húznia, ismertem az apját, az tisztességes paraszt volt. Az se hitte volna, hogy a fia is csak azok talpát fogja nyalni. Nehezen nevelt urat magából! — Nehezen... nagyon nehezen — mondta akkor a doktor, és láttam, vörösen ég a szeme a kemény szavakra. — Hát akkor mért nem segít, a Krisztusát magának, mért nem? Elfelejtette, mi az éhezés? Elfelejtette, hogy hét testvére közül hat épp úgy dögledezik, mint jómagam? Hogy nekünk nincs mivel betömni a gyerekeink száját, azok meg disznókat hizlalnak azzal, ami az asztalukról lekerül? Csak a mi asszonyaink gebedhetnek bele a sok szülésbe, azoknak meg még egy nyeszlett gyerek is sok? Nem vagyok én olyan ember, hogy itt könyörögjek ... de lássa be, doktor úr, nincs egy darab rongy, amibe becsavarhatja az asszony azt a szerencsétlen magzatját... Teje sincs az olyannak, aki maga is csak moslékot eszik ... Könyörüljön meg hát rajtunk, az apja emlékére kérem. Akkor kivett a mi doktorunk a fiókból egy csomó papírpénzt — lehetett az talán ötszáz korona is — és a kezembe akarta nyomni, azzal, hogy ennyit kapott a gróféktól, vegyek rajta mindent, ami kell... És akkor elvesztettem a fejem. Megaláz ez a bitang — gondoltam szégyenemben — ellöktem úgy, hogy nekiesett az asztalnak. Nem bántam volna, ha nyomban fölakasztat is, úgy ordítottam. — Meg akarsz fizetni, te grófok cselédje? Hát minek nézel te engem, utca rongyának? ... Hát csak segítsen rajtuk és hagyjon minket a nyomorúságban! De ne gondolják, hogy túljárnak az eszünkön ... hogy örökké 235