Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Nagy Irén: Kádervallomás

volt és nagy világcsavargó. Nem ismertem az öreget, amikor a fiam elvette a lányát, már Amerikában tengődött, csak a menyem mesélt róla néhanapján. Azt mondta, hogy az apját a boldogtalansága vitte ki a nagyvilágba. — Meglehet, ahány ember, annyiféle. Szerintem a boldogtalanság legfőbb orvossága a rendszeres munka. Bár igaz, aki enni akar, annak mindenhol dolgoznia kell, hacsak nem áll latifundium mögötte, s az öreg még pénzt is küldött a lányának olykorolykor. Jól is tette, mert mindent megemésztett az a hosszú betegség, amibe is a végén belepusztult. Akkor kerültek ide a gyerekek, az anyjuk halála után, s most már az én gondom vigyázni testük lelkük épségére. A boldogtalanságát mindenki úgy kúrálja, ahogy tudja, de azért jobb, ha a gyerekek nem tudnak semmit tengerész nagyapjukról. Rendszeres tanulásra kell szoktatni őket, akkor lesz belőlük minden kalandvágytól mentes, becsületes ember. Hét órakor vacsorázunk és fél kilenckor már az egész ház lepihen. A feleségemmel kiülök még a verandára, elszívok egy utolsó szivart, az asszony kezében még a sötétben is sebesen járnak a kötőtűk, és hallgatunk. Negyven éve élünk már együtt, a hallgatásunk belső nyugalmunkat és megelégedettségünket takarja. Negyven évig dolgoztunk ezért a házért, még néhány hónap, és az utolsó részletet is letörlesztjük. Megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. Többre nem futotta, de többre nem is vágyódtunk. * „Anyai nagyapám matróz volt, 1933-ban halt meg koldusszegényen Detroitban." Olyan lágyan ringatózik a szoba velem, mint az uszály, amelyiken Marijával laktam. Bécsből jártunk le a Fekete-tengerig, van annak már harminc esztendeje is, de még most is előttem van Marija arca, ahogy először meglátta a tengert. „Micsoda kékség, ilyet még 222