Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

Lovicsek Béla: VIHAR Minden második szombaton jár haza. Gyakrabban nem lehet, mert Ostrava és a Garam mente között nagy a távolság. Pedig öt éve csinálja megszakítás nélkül. Hosszú idő, de úgy a vérébe ivódott ez a megszokás, mintha élete végéig már másként nem is lehetne. Valahogy mégis, amikor szombatonként leszáll a háromnegyed kilencesről, kis falujának állomása mintha megtelne dallal... Mélyet lélegzik az otthoni levegőből, szemébe csapódik az annyira ismert otthoni táj ... Mindez feledteti a gondokat, bajokat és elszippantja a fáradtságot. Jóleső könnyűség öleli körül, puha csendesség simogatja, és ilyenkor muzsikálni kezd a szíve. Muzsikál, muzsikál, mintha könnyű részegség szőné benne a hálóját, mintha egyetlen, mindent betöltő víg dalból állna az egész élete. Pedig aki ismeri — bárhogy bizonygatnám is — nem hinné el, hogy Deák István szívében nóta is terem. Nem hinné, mert Deák Istvánt még senki sem látta mosolyogni, senki sem hallotta nevetni. Szikár, komor ember, szemében a nagyon erős emberek magabiztossága ül. Arca a kesernyés borongás pecsétjét hordja. S bár naponta tíz szónál többet nem mond, mégis van benne valami, valami, ami rokonszenvessé teszi. Ezen a júniusvégi napon is úgy száll le a vonatról, mint máskor szokott. Ugyanazok az érzések kapják közre és hintázzák a lelkét, mint máskor. Már reggelre is nagy a hőség. Az állomástól jobbra elterülő mező felett remeg a levegő — játszik a délibáb. 171