Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)
Lehoczky Teréz: Ásó-kapa
el asszonyt, gyereket. Spórolós, nem olyan, mint Vili. Ez a fajta még a koporsósnál is alkudozik. És okos, előrelátó. Ha apját a szél kerülgeti, előre megveszi a koporsót és beállítja a fészerbe. Évenként egyszer, András napján, bemennek a vásárra, ténferegnek a sátrak, bódék és komédiáspiac körül, ahol verik a rézüstöt és instálják befelé a népet, tekintse meg a világhírű halfarkú szűzleányt, a bolhacirkuszt, majomparádét, másnap aztán megint hordják a trágyát, verik fogukhoz a garast. Boldogok, szilárdak, ha időnként el is megy adóba egy üsző. De hát ez a nyár se tartott örökké. Megfogyatkoztak a kamra szelemenfáján az araszos szalonnák, a krumplihalmaz, szárazbab az iszákban. A paraszterkölcs ilyenkor már kinézi a házból a városi kenyérpusztítót, még ha mindjárt édes atyafi, tőről szakadt rokon is az illető. Pedig de jó, de nyugodalmas volt esténként elüldögélni a poshadt, békanyálas tó mellett, hallgatni a parasztudvar zajait, bőgéseket, horkanásokat, csűrajtó csikordulását, mi úgy nyílik, mintha csupa csorba fog reccsenne. Hiába, egy augusztusvégi napon, hajnalban, mikor még a Fiastyúk se sziporkázta ki magát kedvére, a rakásnyi varjúvendég megint visszagördült tüzesszemű vasszekéren a város peremére, gyárkémények, kalyibák, összetákolt szükséglakások közé. Kitört a háború is. Még nehezebb lett hivatalokat róni. Háborús célokra ontották a tintavért. Mit nekik egy muzsikus, aki elfeledkezik gyerekei éhbéréről. Jozefin személyesen megy végrehajtani. Elkapja Vilibaldot a kávéházban, az utcán, nagy garral követelődzik, fenyeget, csak úgy szóródik szájából a szidalom, pocskondiázás. Már ő sem szereti Vilibaldot, azért tud így, ilyen módon lealacsonyodni, megsemmisülni, egészen elveszni előtte. Néha magával viszi a gyerekeket is, rájuk mutogat, lilagödör szemükre, vézna karocskájukra, lábukra. Beállít elkeseredésében gyerekestül Jeges Ilonához is. Az zavarban van, botránytól fél, 149
