Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

valami ürügy akadna!... De Jozefin nem veszekszik. Mártírképet vág, ha csípőseket, cifrákat hall, leszegi a fejét és hallgat. Márián is túltesz. És Vilibald panaszkodik a vígözvegynek, Jeges Ilonának. — Már előre ráz a hideg, ha haza kell mennem ... Félrebillent megint a tető, csak a szél irgalma őrzi. — Máshová nem mehetsz lakni? Hozzám... — gondolja az asszonyka. Tetszik neki a zenész, mással nem törődik. — Hová? — dünnyögi Vilibald. — Nincs nekem senkim. Aztán meg ... a gyerekek ... — Hát igen ... Még nem beszéltek róla, de már bontakozik, bojtosodik a kedvük a közös életre. Még nem tudják hogyan és mikor, de együvé akarnak kerülni. Vilibaldnak minden tetszik az asszonyon: a szokásai, a férces padlója, a kanári, a cserépmázas díszedények, a fűszerládikók a konyha falán, a szidollal fényesített mozsár. Otthon érzi magát nála: ilyen bensőségeset csak akkor érzett, mikor az anyja élt és ő még siheder volt. Ha valaki már csak okot, ürügyet keres, előbb-utóbb meg is találja. Vilibald sem volt kivétel. Egy vecsernyés, litániás októberi estén, öt évvel az ásó-kapa után, szétomlott-szétömlött a családi özönvizes katasztrófa. A gyerekek sorra vörhenyt kaptak, mellükön, hasukon vízlepedő. Valóságos bolondokháza járta, mert az apósék se voltak otthon. Szüretre mentek. Jozefint a nyafogó, lázas gyerekeken kívül a csipogó baromfinépig és visító sertésig mindenki és minden nyaggatta. Vilibald megszimatolta, hogy neki is kikerekedik a munkajuss, látta ezt az asszony ábrázatán, mert csak úgy füstölt az indulattól, agyonhajszoltságtól. Vilibald nekilátott a borotválkozásnak, és foghegyről odadörmögte: — Ma új számot próbálunk. Korábban kell mennem. 143