Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Ásgúthy Erzsébet: Mama

a kispárna is?... De hogy ő nem tud anélkül, úgy megszokta egész életében... „Megszokta!" Én is megszoktam sok mindent, mikor még Klimkó Etának hívtak, mégis le kellett róla szoknom, amióta Kropacsek Vincéné vagyok. Nem úgy megy az, hogy csak neki a késznek, széthányni a más keserves munkáját ... és a tetejébe még le is tagadni mindent! Kropacsek úr csak állt a rázúduló szavak özönében, mint egy suta madár, akit fedél alatt ver a jégeső. — Talán mégis... — szólalt meg bizonytalanul — mégis... — Mégis? Mit „mégis"? — hördült fel Kropacsekné, egy ellenvéleménynek még a lehetőségén is felháborodva. Kropacsek úr összehúzódott. Még kisebbre zsugorodott, mint amilyennek a teremtő szánta, és sűrű pislogások közt helyesbített: — Csak azt akartam mondani, hogy talán mégis... mégis megnézném ... azaz megmondanám a mamának, hogy adja vissza ... ha nála van ... — Ha nála van? Persze hogy nála van! Azért zárkózott is a szobájába. Kulccsal zárta magára az ajtót, hogy senki be ne mehessen... Hiába zörgettem, ki nem nyitja a szentnek sem! — Majd talán én ... megpróbálom én ... — ajánlkozott Kropacsek úr, miközben valami furcsa kis szorongás markolta össze a torkát. De hiába kopogtatott, hiába próbálkozott, senki sem felelt, s nem nyílt ki az ajtó. — Ugyan hagyd már! — szólt ki a felesége ingerülten a konyhából. — Majd előjön, ha megéhezik. De már az ebéd is az asztalon volt, s az öregasszony mégsem jelentkezett. Kropacseknéban forrt a méreg. Erélyesen kirúgta maga alól a széket, s már éppen indulni akart, hogy utánanézzen, amikor szaladva jött a szomszédék kisfia. Szinte beesett az ajtón. — Az öreg asszonyság ... az öreg asszonyság ... — lihegte. 13