Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

így közeledtünk a falu felé csendes békességben négyen: én, mellettem a kutya, hátul a szőlőpásztor, előctem a keskeny gyalogút. Már a domb szélén, a Varga Icáék szilvásánál jártunk, amikor újra megszólalt különös porkolábom. — Nos, tovább nem mehetek ... — állt meg a völgy fölött Jasta bátyó. — Innen már haza mersz menni magad is. Itt ez a kosár, nesze, fogjad. Neked szedtem, amíg aludtál. Megdöbbenve álltam, tekintetem az öreg szemét kereste a kalap árnyékában. Nem volt már abban sem harag, sem szigorúság. Inkább valami különös, jóságos fényt láttam felcsillanni benne. — De ha majd a kosarat meg a kabátot visszahozod, ügyesebb légy, mint ma délután voltál! — intett jóakarattal a megváltozott ember. Most aztán egyszerre világos lett előttem minden. — Jasta bácsi! Drága Jasta bácsi! Köszönöm szépen, drága Jasta bácsi! — hálálkodtam őszinte szívvel a fegyveres csősznek. — Siess, mert odahaza biztosan keresnek már! — mondta, s még egyszer megigazította rajtam a meleg kabátot. És elindultam egyedül a hívogató fények irányában. Boldogan cipeltem a félvékás füleskosarat, a nagy erőlködéstől majdnem meg se hallottam Jancsi öcsém halk szavát: — Szólj már, ha nem vertek agyon!... Te vagy az? — Én bizony! Életnagyságban! Ép bőrrel és egy kosár szőlővel! — s megemeltettem vele a súlyos kosarat. Ekkorra már előmászott a gazból Balázs is, Bálint is. Tetőtől talpig végigmustráltak — s kevés szóból is sokat értettek. Jó néhányszor visszanéztünk még a szőlőhegy felé — s a permetező holdfényben még sokáig ott állt egy mozdulatlan szobor. Még ma is sokszor odaképzelem, 135