Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

Cip ... cirip ... Bizony ezt még a tücskök sem tudták volna megmondani, pedig ők már csak jól ismerték a kunyhó lakóját. Cip ... cirip ... * Fazékcsörömpölésre ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. A pásztor nyúlszőrrel bélelt kabátja szinte odalapított a kakukkfüves szénához. Az öreg meg a kutyája éppen vacsoráztak. A Sajó valami csontot ropogtatott, közben mintha folyvást engem figyelt volna fél szemével. Jasta bátyó észrevette, hogy fenn vagyok, nyomban felemelkedett a helyéről és odalépett az ágyam elé. Ott állt szótlanul fölöttem, nyilván azon töprengett, hogy megfojtson-e vagy tán a kutyával tépessen darabokra. No meg a puska is ott fityegett a fejem fölött egy szögre akasztva. Üjból nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Lehunytam a szemem, hogy ne lássak semmit. — Kelj fel már, te álomszuszék! — eresztette meg az öreg a hangját, majd csendesebben még hozzátette: — Szétnyúzod ezt az egy jó kabátomat is. Felültem. — Ne tessék bántani, Jasta bácsi, én igazán nem nyúzom szét! Azt se tudom, hogy honnan került rám ez a kabát... Nem tudom ... nem értem ... — mondtam mély bűnbánattal. Leült ő is a földre, egészen közel hozzám. A Sajó is odahasalt a lábamhoz. Még mindig nem tudtam, mi lesz hát velem. Az öreg szőlőpásztor meg csak nézett, nézett rám hosszú pillanatokig. Éreztem, hogy most a kezemet nézi, éreztem, hogy a szeme villanása most a lábam szárán siklik végig, és éreztem, hogy még a homlokom mögé is belát. Megborzongtam, amikor erős, feketére cserzett keze hozzám ért. 133