Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kónya József: Öcsike ateista lett

futott, anyuka egyszerűen megmerevedett, Gyuszi bácsi pedig veszekedetten rosszul érezte magát. — Igen tisztelt... mélyen tisztelt... — állt fel bizonytalanul — ... én nem tudom, hogy... hogyan szokás ... milyen a szokás ... mit szokás ... ilyenkor mondani... — Attól függ, hogy mit akar mondani! — mordult rá apu. — Ünnepélyesen meg akarom kérni Ducika kezét. — Vagy úgy! — villámlott apuka szeme, mert a számok a statisztikai hivatalban kiszárítottak belőle minden romantikát. — Feleségül akarom venni Ducikát — hebegte Gyuszi bácsi. — A történtek után ezt el is várom — szigorűskodott apuka, hogy családfői tekintélyét öregbítse, mire Gyuszi bácsi nyeríteni kezdett, mint a szódás lova. — Csak hát Ducika akar-e hozzám jönni? — Noná! — vágta rá hanyagul Öcsiké, aki a legnyugodtabb volt e sorsdöntő pillanatban. Erre aztán még a karácsonyfa is remegni kezdett a nevetéstől. Gyuszi bácsi Duci után ment a hálóba és kivezette az iruló-piruló menyasszonyt. — Legalább csókoljátok meg egymást! — pityergett anyuka. — Ilyenkor szokás. Gyuszi bácsi erre szertartásosan megcsókolta Ducit. Öcsiké szakértő szemmel figyelve e műveletet, megjegyezte: — Délután sokkal jobban ment nekik. Üjabb derültség. — A teremburádat, sógor — fenyegette meg Öcsikét Gyuszi bácsi, aki már kezdte visszakapni a lélekjelenlétét —, ha még egy szót szólsz, megnadrágollak. No, a megnadrágolásból semmi sem lett, hanem vacsora után anyuka bedugta Öcsikét a gyerekágyba. A gyerek a mackójával elaludt, a megszaporodott család pedig kitűnő hangulatban megvárta az éjfélt. Midőn Gyuszi bácsi elbúcsúzott, és a család nyuga116