Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Sors

Kimondta, most már mindegy, most már kimondta, most már csak várta, hogy legyen valami. Lett is. Közelebb lépett ifjú János, kevés szóból értett, tudta miről van szó. Zavaros lett egyszerre a szemefehérje. — Hogy lehet-e? ... Persze, hogy lehet, amit az ember akar. Azt is lehet, hogy én dógozzak, hogy törjem magam, hogy húzzam az igát, szántsak, vessek, maga meg itthon pusztítsa a szót a tornácon avval a másik vén marhával, de vizet húzni nem lehet, tengerit darálni nem lehet, ami gyereknek való dolog lenne, még azt sem lehet. Nagy fekete ember volt ifjú János, középidejű, fejjel nagyobb az apjánál, akit már az idő is összetörpített, felülről nézett rá, úgy szórta rá a szót. öreg János hallgatta, de mindig kevesebb türelemmel, öreg szemében friss tüze lett az öreg parázsnak. Hallgatta, csak hallgatta, azután nagyot kiáltott, a melle is belerezgett, az öreg bordákat majd szétvetette a szusz. — Csend! Ifjú János felhorkant, mint az erdő dúvadja. Erzsi is kiszaladt a lármára, elébb a tornácon állott meg, azután az emberek közé vetette magát. — Hagyják mán egymást. .. hogy nem tud meglenni egymással apja meg a fia. Ifjú János félkarral lökte el az asszonyt. — Csend? . .. hogy nekem legyen csend? . .. nekem mondta azt, hogy csend? öreg János már ijedt volt, már szerette volna, ha nem mondta volna ki a lázadását. De már kimondta, most már mondania kellett tovább. Ki akart térni a fia elől, megindult a ház felé. 103