Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Egy marék föld

bivel, beigazította a többit is, gyorsan, sietve, hogy ne eszméljenek. Péter kapáért ment, hozta, hogy az uj mesgyét kivágja. János állt újra némán, mint a feszület. Egyszerre zsibongás kélt az asszonyok között, a könnyűlés zajos felengedése. Most már nincs baj, a mérnök kitűzte a föld egész hosszában a mesgyét, Péter hányta a földet két oldalra, árok készült, gaz gyérült a kapája nyomán. János állt, szótlan nézte a sürgölődést, mintha nem is érintené őtet az egész komédia. Elkészült az uj mesgye, vigan barnálott a frissen hányt földszallag a szántás napszáritotta sárga tenyerén. A gyerekek is visszafutottak, a mérnök is visszajött, Péter utána a kapával. Megálltak János mellett, a mérnök leporolta a ruháját, Péter asszonya odaugrott, segitett neki a porolásban. János állt, nézte, nézte az új mesgyét, nyílegyenes, mintha léniával húzták volna. Megderült az arca, de nem, mégse — elindult. Tempós, meredt léptekkel haladt az uj mesgyén, meglátszott rajta, hogy szemét egy pontra szorítja. Ment, a tábla közepén is túl, szinte a másik végén állt meg. Lehajolt, nézdelt, méricskélt a szemével, két nagy keze előrelendült a mesgyére. Egy jókora földgolyó, olyan tán, mint egy gyermek feje, a mesgye szélén állt, az ő földje felől, ha megrúgná, átgurulna a Péterére. Megragadta Kánya János a földet, a keményre tapadt agyagot, felemelte és messzire hajította be a maga földjére. Azzal felállt és megbékülve, enyhült léptekkel indult visszafelé ... 96