Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Aratás

Mihály ráhagyta, kicsit megbántva, mint akinek olyasmit mondanak, amit ő jobban tud, ami az Ő dolga. — Jó, jó, majd szólok Borosának. Borcsa a felesége Mihálynak. Ő is tudja a dolgát, Mihály nélkül is, intéző nélkül is, mert már magától nagy fazék vizet tett fel melegedni a tűzre, a káposztáshordót is, mert ilyenkor nyárdelelőn, már kiürül, azt is beállította a konyha szegletébe. Kint a tanya udvarán már enyhült a nyári nap forrósága, a sok idegen asszonynép lustán hevert el a csűr hoszszú árnyékában. A cókmók már a padláson volt, a fekvőhelye is meg volt mindnek, most már csak az estét várták, meg a holnapi hajnalt, hogy neki vetődjenek a sárga búzatengernek. így van ez minden esztendőben. Lejönnek a hegyek közül, a tüdejükben egy darabig még a Sztoj ritmusára kering a vérük, de lassan rájuk fekszik a nagy sikság nehezebb ege. Aki tapasztaltabb, az már tudja, hogy keserves az első nap, nehéz a sarú, nehéz a sarló, nehéz a kalász és nehéz a kenyér meg a szalonna, amit kiporcióznak nekik, de könnyebb a második nap és könnyű a harmadik és jó az utolsó nap, jó a síkság áldott fényessége, a zsákba rakott búza, rozs, amit a gazdának kell utánuk vinni, fel a hegyek közé. Most három szekérrel jöttek, de hattal vagy nyolccal mennek majd visszafelé. Milyen jó is lesz majd a Veres-kocsmánál kirázni a pendelyt és könnyűlten ülni vissza a duzzadó zsák tetejére. Lassan-lassan elpárásodott az ég kékje, túl az itatón már a kútgém tövében járt a nap. Zümmögő kis dalok keltek az asszonycsomóból, a nagy hegyek egyhangú, keser86