Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Aratás

hon volt, most már a birodalmában volt, visszaszippantotta a nevetést. — Vegyen le benneteket a devla, aki megcsinált. Volóc tájékán, meg Rosztokán, ahol összeszedte ezt a népet, ott még elincselkedett velük, ott ő volt az idegen. Gerebennél meg, ahol jövet megéjszakáztak, ott még meg is tapogatott néhányat a sötétben. De itthon, az más. Ott még a nyelvükön is tudott, oroszul, mert minden évben való ottjárásában eltanult valamit, de itt csak magyarul szólt hozzájuk. Aki értette, jó volt, aki nem, az meg tettvett a többi után. Egyszerre aztán mint a rajzó méhkas lett a két szekér, ahogy a sok asszonynép egyszerre indult neki a leszállásnak. Lent megrázták magukat, benyúltak a kasba a bátyújuk, kendőjük után, lerakták a földre maguk elé, úgy várták a többi történendőt. Mihály a csűr felé indult, csak a szemével intett a népnek, azok meg mint a birkák, úgy mentek utána. Felmutatott a csűr padlására. — Ez lesz a tanyátok. Ott a létra, felmászhattok. Szalmát meg vehettek, amennyi kell, de azért ne sokat, mert od'ütök, ha meglátom, hogy nagyon hentergőztök benne. Azzal már indult is fel, a felső udvarba, az intézőhöz a jelentéssel. Az intéző a tornácon állt, úgy várta Mihályt. Jóvérű ifjú ember, legényember, gazdasszony húsos kosztján pirosra érett az orcája, szeme fehérje is piros a mezei széltől, meg a gyakori italtól, egyébként jókedvű, asszonynak való, ruganyos mozgású. -— Hányan jöttek, Mihály? 84