Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Lóvásár

— Egy a' mind, Ignác, egy a', ha mondom. Nem hitt Ignác az asszonynak, de a gyanú már megfogant benne. Kiment a vásárba, a szürke mellé. Bárgyún nézett rá a szürke a megárvult rúd mellől, Ignác visszanézett rá és ment tovább a vásárba. A szenzált kereste. Nem találta sehol. Estig nem találta. Hogy is volt csak? . .. Kapott a szürkére foglalónak kétszázat, a pejért ezeret, az ezerkétszáz. Adott a szenzálnak kétszázat, maradt neki ezer. Adott az asszonynak százat, de ez nem számit. Szóval ezer. A pejért. A jobbikért. Tenni nem tehet semmit, üzlet üzlet, az üzlettől mindenki visszaléphet, ha megbánja, legfeljebb a foglalója vész. Holdvilágnál indultak el hárman: Ignác, az asszony, meg a szürke. Nem beszélt egyik se, mind a maga gondján rágódott. Az asszony, hogy hát legalább a gyapjukendőt ne vette volna meg, kitartott vóna még a régi egy ideig. A szürke, hogy miért olyan kemény most az ostor csattanója és miért olyan szapora. Ignác meg, ahogy a holdra nézett, amely nagy világossággal járt fent az égen, egyre azt forgatta az elméjében, hogyha ő most olyan hosszú lenne, mint amilyen oktalan, hát bizony guggolva tudná megnyalni a hold tányérját. 72