Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Látogatás

tözködni kezdett, ott mozgott körülötte, szinte öltöztette, még el se fordította a szemét. Minek tenné? Gyermeke. Ragyogó reggel köszöntötte az uccán és a régi házak két sora közt ismeretlen arcú apró emberkék játszottak. Cézár elment mellettük, azok rá se néztek, csak éppen hogy félreálltak az útjából és játszottak tovább. Tulajdonképen hová is megy?... Sehová, csak éppen nézi az ismerős uccákat, dolga nincsen, lassan, tempósan vette a lépést. Jó szeme volt, már messziről meglátta, hogy az, aki ott a tizedik háznál közeledik feléje, az a tekintélyes aktatáskás úr, az ő harctéri pajtása, akivel sok jó, meg rossz napot ért meg valamikor. Fogságba is együtt kerültek és együtt maradtak esztendőkig. Enyhe izgalom futott át rajta, végigpergett benne minden, amit ez az ember jelentett az életében. Most, amikor egymás mellé értek, megálltak. — Szervusz. — Szervusz. — Hát te itthon vagy? — Itthon. — Ejnye, Iám . . . Néztek egymásra, a szemük is nevetett egy keveset, de csak úgy, mint a pislákoló mécses, amely alól kiégett az olaj. A barátja arcára teljességgel visszatért a mindennapi élet. — Kár, hogy sietnem kell... — Igen. — Kilencórás tárgyalás. — Igen. — No, szervusz. 190