Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Prágai kaland

— Kicsi dolog, ugye, de ki sem tudom mondani, milyen kedves volt. .. Lánti Cézár lenézett a lányra, kemény akart lenni és durva, de csak hideg lett. — Ha nem tétettem volna azt a darab halat a tányérjára, akkor is odajött volna az asztalomhoz? Akkor is elkísért volna? A lány nevetett, apró kuncogással tört elő száján a jó kedv. — Hát nem tudom . .. akkor tán nem. Kell, hogy az ember akaratát irányítsa valami. Az enyémet most a maga jósága irányította. Hát ez az, igen, ez az, Lanti már félórája erre gondolt, amit most ilyen vidáman csurgatott ki magából ez a lány. — Miért olyan szomorú? Beléje karolt a lány, meleg kis kezével átfogta a karját, apró körmeit a felöltő szövetén keresztül is érezte, ahogy azok az izmaiba mélyedtek. — Ne legyen olyan szomorú . .. legyen olyan jókedvű, mint én. Akarom, hogy olyan jókedvű legyen, mint én, mert én is olyan jó akarok lenni magához, mint amilyen maga volt énhozzám. Mondja meg hamar, hogy hol lakik? .. . Ugye, nem messze? . . . Hamar odaérünk? . .. Fent majd teát főzök és meglássa, olyan jó lesz. Van jó cigarettája? Mert én már egy hete csak Zorát szívok, de most még az sincs. No szóljon már egy szót, bácsi, ne legyen olyan haragos. Rám haragszik? . . . rám nem szabad haragudnia, én jó kislány vagyok, ha nem lennék jó, akkor magamtól is rendelhettem volna halat a krumplihoz. Rángatni kezdte a karját, úgy nógatta a válaszra. 185