Tamás Mihály: Sziklán cserje
Munka - Karácsonyi ének
disznó négy levágott lábára nézett, ami még ott hevert az asztal szélén, merthogy az nem volt benne az üzletben. — Azt is odatehetjük, Sándor bácsi, legalább kocsonyát főzhet belőle a feleségem. Nekünk is jusson eccer valami. — Teheted. Jarku szeme pajzánul villant. — Ráadásnak? Az öreg felmordult. — Nyavalyának . . . Jarku zavartan nézett az asszonyok felé. — No jó, hát csak tréfáltam. Ezt is kifizette, azzal elköszöntek. A falu végén, az urasági kastély mellett vitt el az útjuk. A kastélynak nagy volt a kertje és a kert tele sok fenyővel. Sok naggyal és elhullott magról kélt néhány kicsinynyel. Látta ezt Józsi, mert közben — bajukra — feljött a hold is, szerencsére csak újhold, de a vékony karéj is szórt valamelyes fényt. — Apám . . . — Na? — Álljon meg. Jarku a zsák terhe alatt lassan fordult meg. — Minek? De akkor Józsi már letette a maga zsákját az árok partjára, száraz helyre, hogy tiszta maradjon és ő maga meg felugrott az uraság kerítésére. Felugrott, belül leugrott és eltűnt a fenyőfák között. Bent zsebkés nyiszegése hallatszott, azután gyenge recscsenés és Józsi lihegve dobott át egy kis fenyőt a kerítésen. Éppen a zsákja mellett esett a földre. 175