Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Örök pilótázás

Elfojtott, suttogó volt a hang, Szlávik meg se fordult. Nevetett. — Fenét szép, tán az olaj szép itt a kezemen . . . Megfordult. — Ahá, maga az . . . most már elhiszem, hogy szép ez, de csak magának, Évi, mert nincs semmi része benne. Feketehajú, kékszemű kislány nézett szomjas áhitattal a nagydarab emberre. Tizenhatéves, iskolás, ábrándos. Szigorúan szólt rá Szlávik. — Mit keres itt ilyenkor? . . . már éjszaka van, menjen haza a mamához. A kislány dacos lett. — Nem megyek! Szlávik közelebb lépett hozzá, a szemébe nézett, a két kék szemből riadtan verődött vissza a villanylámpa. — Nem megy? . . . pedig jó lenne, ha menne . . . Ilyen kis taknyosnak otthon a helye. — A hangja komolyra vált. — Nézze, Évi, hagyjon engem békén, nekem feleségem van és iskolás gyermekem. Már most is beszélnek rólunk, nekem elég volt már az ilyesmiből. Hirtelen kérdezte. — Elengedte a mamája? — Mama? . . . nem, mama nincs itthon, holnap jön haza. Szlávik nevetett. — Persze, megszökött. Hát csak menjen szépen haza . . . Azzal el is indúlt a munkások felé. Lent már nőtt az alap, már gyengült a víz ereje, már telt a mélység. János arca egyre vidult. — Két órára már le is fogjuk a vizet, mérnök úr. Szlávik is elégedetten nézett széjjel. 166