Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Örök pilótázás

ronggyal. Az utolsó pilóta is ott sorakozott a többi mellett, az alapfenék is ki volt tisztítva, csak a víz ömlött szakadatlan egyformán a szádfal résein. Az emberek vacsorázni mentek, a motorszivattyú újra megindult, hogy amíg oda vannak, nagyon meg ne gyűljön a víz. Szlávik is elment vacsorázni. A vendéglősné, kövér kis asszony, fehér sure a derekán, bécsi szeletet tett elébe, meg kovászos ugorkát és megkérdezte: — Mikor lesz készen a híd, mérnök úr? Majd minden este megkérdezte, vagy ha ő nem, hát a négy-öt vendég közül valamelyik. Szlávik mindig rálicitált a határidőre: mikor legelsőben megkérdezte, akkor hat hónapot mondott, most már a két esztendő felé járt. A vendéglősné vigyorgott. — Á . .. bolondozik a mérnök úr, hiszen az a lebegő híd, ami van, ki se tart addig. A grékus esperes a szomszéd asztalnál borozgatott a közjegyzővel, még tovább húzta az asszonyt. — Pedig mondom, igazat beszél a mérnök úr, mert izlik neki a koszt, azért nyújtja a munkát. Hogy tovább itt ehessen. Az asszony szinte illetődve szólalt meg. — Pedig én rosszabbat nem tudok adni. A közjegyző a pápaszeme alól nevetett. — Hát bizony nehéz is rosszabbat adni. . . mérnök úr is örvend, ha hétvégén hazamehet a hazai kosztra. Szlávik sunyorgott. — Hát nem mondom . . . A grékus pap műszaki dolgok után érdeklődött. 162