Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Örök pilótázás

A mérnök szólt így a pallérhoz, akit Jánosnak hívtak. Nagybajúszú, szikár kis ember, sunyi húzódással nevetett a mérnök felé. — Csak nem akar tán még ma betonoztatni a mérnök úr? Szlávik a vízre mutatott, amely haragos vastag ömléssel rohant el a szádfalak mellett. — Fentről vizet jelentenek, holnapra még többet, még az éjjel be fogjuk verni az alaplemezt. János elnézett az embereken, cudar kis férgek mozogtak a verőgép körül, sápadt volt az arcuk, de meztelen hátukon az izmok nagyszerű csomókba fonódtak egy-egy erősebb mozdulatra. — Nem lesz abbúl semmi, mérnök úr . . . Szlávik cigarettát vett elő és az első szippantásnál mondta ki az utolsó szót. — Lesz. János arca keményre rándúlt, csak egy kicsit, éppen egy árnyalattal. — Jó, majd meglátjuk . . . bolond ez a Tisza nagyon. Elfordúlt Szláviktól és hirtelen támadt vad lendülettel lett mozgás. Elkapta a verőgép sodronykötelét, siető mozdulattal vetett hurkot a pilóta fejére, félretolta a gépészt a motor mellől. — Pista, te meg menj, indítsd meg a szivattyút. Kézbe kapta a kurblizó vasat, meglendült a motor, vígan, könnyen, üres futással kezdett pöfögni, de János a másik mozdulattal már rákapcsolta a felvonót, egyszerre csendesebb, nyögőbb lett a menése. A hatalmas tölgypilóta a magasba lendült, azután óvatos menéssel ereszkedett le a mélybe. 157