Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Negyven óra

nein régen is. A hangja egyforma ismétlődése megbolondítja az embereket és nincs megállásuk, fülük dobhártyáját veri ez az örökös tatata. Bogár hangja túlzengte a motort, ahogy odakiáltott. — Hajdú! Egy lapát megállt, közelebb jött az ember. — Tetszik valami, pallér úr? Bogár már megfordult, be az irodába és úgy szólt vissza. — Jöjjön be . . . tegye le azt a lapátot. Hajdúnak szép irása volt, iskolákat végzett és csak az idő hozta, hogy a lapáthoz került, nem pedig a saját mulasztása. Nem kell ma már vétkezni, az idő vétkezik mindnyájunk helyett, az embernek nem marad más, mint vezekelni az idő vétkeit. — Nézze csak, csinálja meg ezeket a bejelentőket. . . Hajdú már ült is az asztalnál, tudta, miről van szó, csinálta már hetek óta. Amikor felgyűlt a muKtka, olyankor Bogár kikiáltott érte, letétette vele a lapátot és kezébe adta a tollat. — Haszontalan dolog ez, pallér úr . . . Bogár szeme akkor már másfele járt, a másik asztalnál nézegette a bérjegyzéket. Széles válla kifolyt a szék támláján és két roppant keze szélesre terült a fehér papiroson. — Nekem mondja? — Mert tetszik tudni, ha az ember számolni kezd, rájön arra, hogy ami pénzt ide befizetünk, azért akár külön orvosunk lehetne, aki reggeltől estig velünk lenne, meg külön patikánk, ahol folyvást nekünk kavargatnák az orvosságot. Nem aszpirint, meg ricinust, hanem igazi orvosságot. 148