Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - József a kubikus

a főcsatornába és nem lehetett fájramtkor abbahagyni a munkát. Tovább maradtunk, setét este lett, mire hazaértem, bemegyek a házba, nincs sehol, a két gyerek van csak a házban, hol van anyátok, a kertbe ment, mondják. Kimegyek a házból, lemegyek a kertbe, de már óvatosan, mert nem tudom, de éreztem valamit. Hát kérem, tekintetes úr, ott térdepel a köszmétebokor mellett, a két kezét összekulcsolja, ugy fohászkodik az égnek, de hangosan, hogy minden szavát meghallhattam. — Édes jó Istenem, Teremtőm, hallgass meg éngem és vedd el őtet József napjára . . . — Már minthogy éngemet, és éppen József napjára . . . Mingyárt az volt az első gondolatom, hogy márciusban vagyunk és két hét múlva József nap van, ennélfogva igen sürgős lehet neki, hogy elvegyen engem az Isten. És éppen József napjára, ez már tulsok volt nékem, pedig még aznap nem is volt ital a számban. Talán éppen ez volt az oka, hogy csendbe melléje léptem és úgy sújtottam rá a jobb kezemmel, evvel a vassal, hogy menten felbukott. — Ejnye József ... — Igen, igen ... én is bántam aztán, de már hiába. Még jó, hogy a hátát érte, mert nem lett tőle semmi baja, csak köhintett vagy kettőt, amikor magához tért. Oszt elment. — A nénjéhez? József nagyot szippantott az orrán és zsebkendő után nyúlt. — Hiszen, ha odament volna . . . A mérnök hirtelen Józsefre tekintett. — Sir? Nem felelt. Jó ideig mentek szótalan. 135