Tamás Mihály: Sziklán cserje
Munka - Festett deszkák
— Inkább eldobni, mint megtörni az út egyenességet. Könnyű csíkos ruhában sétálgattak a lábadozó betegek a munkahely körül, meggyűltek a tanácskozás mellett és mind helyeselte a megoldást, még Patika János is, a vaksi koldus, aki már hatodik hónapja üdült a kórházban. — Jobb is, ha elviszik, mert rontja a kilátást. Józsi rászólt. — Maga meg nem is lát odáig, hát mit szól bele? Az öreg megharagudott, hogy a testi hibáját így hánytorgatják. — De látom, ha ott megyek el közel mellette. Estére eltűnt a bódé és a deszkái szép rendben feküdtek egymáson egy félreeső szegletben, ahol senkinek se voltak útjában. A munka pedig haladt, rettentő gyorsan haladt, tikkadt nyári meleg volt, de Józsi nem hagyta pihenni az embereket. Alig telt el három nap, már az iránytadó kis gesztenyefát is elérték az alappal, úgy hogy nem is volt már szükség rá. A mérnök ki jött esténkint, dicsérte Józsit, hogy hűséggel van iránta, azután apróra szemlélte a dolgokat. Mikor az úttal végzett, csak úgy mellesleg nézett a gesztenyefára. — Ezzel meg mi van, hogy így lekókkadt a levele? Józsi is odanézett. — Ki tudhatja az ilyesmit? . . . Biztosan, hogy nagy me legek járnak, hát megtikkadt, na meg biztosan valamelyik ember az ásóját tisztogatta rajta, oszt megsértette a gyökerét. Fiatal még, kiheveri. — Na és mikor készülnek el ezzel a szakasszal? Józsi forgatta a fejét, mintha dicséret lenne saját magának, amit mond. 125