Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Előszó A kisregény műfaja a két háború közti csehszlovákiai magyar prózairodalomban nem volt produktív. Amíg regények és novellás kötetek az abnormálisan nehéz kiadási lehetőségekhez viszonyítva meglepően nagy számban jelentek meg, addig Darkó István és Tamás Mihály egy-egy kötetén kívül (Szép ötvöslegény — A ferdetorony 1929, Mirákulum, 1932) több par excellence kisregénykötet nem látott napvilágot. Az epikai műfajok elterjedtségében tapasztalható aránytalanságot jól mutatja az is, hogy a regényben és novellában már akkor igen termékeny Egri Viktor nem írt egyetlen kisregényt sem. Az akkori kisregényeket (és novellákat is) nemcsak a kiadott könyvekben kell keresni, hanem a ma már nehezen hozzáférhető folyóiratokban és napilapokban is. Tudvalevő, hogy a polgári Csehszlovákiában rengeteg — többnyire rövid életű — magyar nyelvű újság és folyóirat jelent meg, s így a rövid műfajok iránti sajtókereslet állandóan élénk volt. Persze a lapok többsége nem tudta az írókat rendesen megfizetni, s a művészi követelmények felett már ezért is szemet hunyva szabad utat engedett a dilettantizmusnak. A Nyugat kitűnő kritikusa, Illés Endre egy 1933-ban írt és hírhedtté vált kritikájában a dilettantizmustól ellepett csehszlovákiai magyar irodalmat könyvek holt tömegének nevezte. Az akkori sajtó szépirodalmi anyagának mai búvárlója — a költői túlzást tudatosítva is — keserű Igénytelenséggel bólint rá erre a megállapításra. Különösképpen meglepő, hogy a kisregény (és a többi epikai műfaj) jobb művelői is mennyi selejtet termeltek. Darkó Szép ötvöslegényét és Zsenikájät a legjobb kisregényeknek lehet tekinteni, de A ferdetorony című kisregénye már félresikerült, gyenge munka. Ugyanaz mondható Ta7