Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Gábornak, azokról is milyen szépeket tud s szokott mondani! — Rossz mesét mondtál, Gábor! — szólt most egy másik hang is. — Annak a szegény legénynek azt kellett volna mondania: „Szegény vagyok, gazduram, de majd gazdag leszek! Az akarok lenni!" Tán bizony szégyellte a szegénységét?! Csepp tűz lobogott a kör közepén, nagyot nem akartak tenni a legények itt, a város közepén, a templom kertjében. Gyenge világot vetett a tűz, de Barabás ennek a fényénél is észrevette, hogy Gábor arca különös mosolygással rándul meg. Csillapítóan szólalt meg: — S hát aztán mit csinált a legényke, Gábor?! — Minek mondjam, ha nem vagytok rá kíváncsiak?! — — felelte rekedten Gábor. Többen felelték egyszerre: —• Dehogynem! Mondd! A legény hatalmas teste megmozdult. Változott, szigorú hangon szólt: — Mit csinált? Űzte magát! Marcangolta magát. Futott ide s oda a világban! Nem lelte helyét, bolondként szaladgált! Nem melegedett meg sehol, már továbbállt! Haj, hogy mit csinált?! Azt akarjátok tudni? Hogy mit csinált-e?! Azt, amit én! Sok mindenfélét csinált, s közben dolgozott, de olyan szép remekeket készített állandóan, hogy kimondani is fölösleges! Azt csinálta! Ide s oda vándorolt a világban, egyik helyről a másikra szaladt. Nem tudom jobban kiszólani! Ide nézzetek! Azt várta, hogy egyszer botot kaphasson a kezébe, és szétüthessen maga körül! Belevágott egy bottal a tűzbe. A legények figyelték: valamit mintha értettek volna már. Nagy megmozdulásokra hajlamos titkolt erőknek, izgalmas emberi lélek bizonytalankodásának a jelenlétét érezték, amely feszíti a testet, mind hordót a forró must: ilyesféléknek a közelségét sejtették. A felvert tűz szikrái ráültek a heverésző alakokra. Gábor magasan állott fölöttük, és tompán nyögött: 85