Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Mert én ki nem engedem azt a számon, csak ha úgy van! És az, akinek én mondom, mondjuk, az a körtefa, el is fogja hinni nekem, ha azt mondom! Csak te, te vagy olyan ...! A kislány, mint aki a napba nézett, nem látott már semmit. Odahajtotta a fejét, odaengedte a lelkét, odabújtatta gyámoltalan egész kis önmagát ennek az erős, nagybeszédű embernek. Gáborból jött a szó, mint a tiszteletes úrból virágvasárnap. Agneska magában nevetett, melegen, szerelemmel mosolygott a huncuton, aki úgy tudja ámítani, bolondítani és vezetni őt. De jó volt mégis hallgatni az ördög csinálta beszédet, ennek a drága bitangnak a mákonyos, álmosító hencegését. — No látod! — mondotta elégedetten Gábor, mikor a kislány meleg arca már ott lélegzett az övén. — No látod, hogy milyen butácska vagy te! Nem várod meg az okos szó végét! Elengedte a kislányt, aki a boldogságtól most egészen boldogtalan volt. Felvette a két korsót a földről, meg letette, vidáman nevetett, és könnytől lett homályos a szeme egyszerre. Gábor igazította el a kábult kis teremtést: — Menj most le a vízre, Ágika! Nekem odébb van dolgom. Este itt várlak megint, harangszó után! Ágneska észbe kapva szaladt a lucernáson át a folyó felé. Pillanat alatt tűnt el a kukoricás mögött a legény szemei elől. Ez most türelmetlenül tekingetett szét, és megindult a kocsiúton. 4 Ahol az út élesen kanyarodott a város felé, a hajlásban egy darabig gondolkodva állott meg. Indulni akart, amikor látja, hogy Agneska futva jön a Szamos felől a kukoricás mellett, át a lóherésen. Lihegve ér hozzá, és kapkodva ijedezik előtte: 31