Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Bent a szobában, az anyja hálószobájában, az éjjeli szekrény lámpája égett. Az anyja már visszakerült az ágyba, és az arcán a csöndes öröm fényei égtek. — Na de ilyet... Te vagy az, Cézár? — Én vagyok. — Gyújtsd fel a csillárt, hadd lássalak. A csillár kapcsolója mindjárt az ajtó mellett volt, és ahogy Lanti az anyjához közeledett, mind a kettőjük arcát a frissen lobbant fény ragyogása lepte el. — Itt vagyok. Leült az ágya szélére, az anyja keze után nyúlt. Ráncos és száraz volt az anyja keze, de az ujjai még mindig karcsúak voltak, hegyesek és szépek. — Hát itt vagy? Az apja már húsz éve meghalt, de az anyja még mindig őrizte a kettős hitvesi ágyat. Sokszor mondta, hogy ha nem lenne mellette éjszaka az a másik ágy, tele ágyneművel, akkor tán el se tudna aludni. Félne, hogy a semmiségbe hull. — Itt vagyok. Reggelre az anyja hozta az ágyba a kávét, két vajas kiflivel, asztalkendőt is tett a paplanra, hogy megóvja, ha kiömlene a kávé. Fehér volt a haj az anyja fején, a lába is nehezen mozgott, de amikor Lanti kikelt az ágyból és öltözködni kezdett, ott mozgott körülötte, szinte öltöztette, még el se fordította a szemét. Minek tenné? Gyermeke. Ragyogó reggel köszöntötte az utcán, és a régi házak két sora közt ismeretlen arcú apró emberkék játszottak. Cézár elment mellettük, azok rá se néztek, csak éppen hogy félreálltak az útjából, és játszottak tovább. Tulajdonképpen hová is megy?... Sehová, csak éppen nézi az ismerős utcákat, dolga nincsen, lassan, tempósan vette a lépést. Jó szeme volt, már messziről meglátta, hogy az, aki ott a tizedik háznál közeledik feléje, az a tekintélyes aktatáskás úr, az ő harctéri pajtása, akivel sok jó, meg rossz napot ért meg valamikor. Fogságba is együtt kerültek, és együtt maradtak esztendőkig. Enyhe izgalom futott át rajta, végigpergett benne minden, amit ez az 261