Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

\ a térre az ember. Álltak, és várták az áthaladás jelét. Elvesztek a tömegben, és amikor a tömeg megmozdult, Lanti Cézár előreengedte a lányt. Lanti hátramaradt, a lány ment az árral, ő pedig oldalra verekedte ki magát, az úttestre lépett, átszaladt egy autó előtt, átszaladt a téren, és a Vencel tér másik oldalán befordult a Lützov utcába. Lihegve ért ki a Wilson-állomásra, kofferjét kivette a ruhatárból. Lanti Cézárnak szabadjegye volt, mindenüvé szabadon utazhatott, a portás szalutált, amikor felmutatta neki a fekete könyvecskét. Vonat állott kint a peron mellett, az utasok már nagyrészt felszálltak. Lanti meg se nézte, hová indul a vonat, csak el, csak el; bent a fülkében lélegzett először szabadon, és homlokát a fülke üvegéhez szorította. El, csak el. Hová? ... Mindegy. Olyan mindegy, hogy hová indul az ember. LÁTOGATÁS Nem is gondolt rá, észre is csak akkor vette, amikor már leszállt a vonat lépcsőjéről, hogy a szülővárosába került vissza Lanti Cézár. Az olyan kósza vándorok számára, amilyen ő is volt, a véletlen tartogat néha ilyen meglepetéseket. Egyáltalában a véletlen szeret játszadozni az olyan emberrel, aki az életét a véletlenre bízta. Sötét éjszaka volt, a kapus, aki a jegyeket szedi el az utasoktól, nem ismerte meg Lantit, és neki is odatartotta a tenyerét. Ejnye, ejnye, micsoda otromba gyanúsítás, még azt hiszi ez az ember, hogy jegy nélkül utazom — ezt gondolta magában, és keserű ízzel dobta a kapus arcába a szót. A kapus utána nézett, bámult utána és csak úgy magának dörmögte. — Hát honnét tudhassa azt az ember ... Csend volt az utcán, és por lepte el az úttestet, és ahogy a lába felverte a port, az otthon régen érzett íze futott elébe. A villanylámpák közül már csak minden második 259