Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

függőleges mély barázda húzódott. Cézár ijedten ment tovább az emberfolyóval. Átjáróudvarba fordult be, itt kevesebb volt az ember és több volt a fény. Itt zsúfolt kirakatok lapultak a falakhoz, és az egyik üveg mögött nagy tartályban lustára hízott halak úszkáltak. A benyíló ajtóhoz ért, belül számokkal telerótt papírlapot nyomtak a kezébe. Uvegpulthoz ment, tányért vett a kezébe, és egy fiatal lány, fehér ruhás, fehér arcú, fehér kezű, azt kérdezte tőle, hogy mit kíván. — Rántott süllőt... jó? A lánynak mindegy volt, hogy rántott süllő, vagy tengeri ördöghal, ebben a vendéglőben minden hal volt, a levegő is tele volt hallal, az ember, ha szippantott belőle, valami fantasztikusan halbő tó partján hihette magát. — És hozzá? — Pirított krumplit... jó? A pirított krumplit nagy bádogkanállal adták, olyannal, mint a lisztesboltban a lisztet, a lány heves mozdulattal csapta bele a bádogkanalat a pirított krumpli roppant tömegébe, és a Lanti Cézár kezében a tányért barnára pirult krumplidarabok borították el. A nagy darab rántott hal nem is látszott ki alóla. Kezében tartotta a tányért, és nem mozdult, nem is tudta, hogy mire vár. Fiatal lány lépett mellé, üres tányér volt a kezében, és a pirított krumplira mutatott. A lány, akinek mindene fehér volt, a tányérba borította a bádogkanalat. — Halat nem? A lány elpirult. Diáklány lehetett, vagy kiszolgáló valamelyik ragyogó áruházban, fiatal volt és barna, az arca egészséges. Elpirult. — Nem. Lanti később se tudta meg, miként jutott eszébe, hogy a fehér lányhoz forduljon. — Egy adag halat a kisasszonynak is ... Odanyújtotta a kartonlapot, a fehér lány kilyukasztotta a barna lány adagját is rajta. A barna lány újra elpirult, 256