Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

a tetőre. Lassan haladt a munka, nem lehetett embert kapni, mind a földeken volt kint. Arattak. Angéla is szeretett volna kimenni, az ura nem engedte. Már látszott rajta az érő élet növekedése, ilyenkor könnyen lehet napszúrást kapni, meg a rázós szekér se tesz neki jót. Maradjon csak otthon. Ügyeljen az építésre. Meg aztán itt van a mérnök is gyakran, annak is kell ebédet készíteni. A cigányok is elkészültek a tapasztással, megszikkadt a padlás földje. — Fel lehet már menni a padlásra? Szlávik ránevetett az asszonyra. Az utóbbi időben mindig nevetett, ha ránézett, meleg, becéző nevetéssel. — Minek kérdi? Talán fel akar menni? — Igen. Megfenyegette. — Vigyázzon! Magának nem szabad már olyan helyen járni, könnyen baja eshet. Angéla nem tágított. — Csak menjünk fel. — Jó, nem bánom. Előrement a létrán, fent erősen fogta a létra két végét. — Most már jöhet maga is, de vigyázzon. Felért Angéla, és végigszaladt a padláson. A puha tapasztáson minden lépte ottmaradt. — Jaj, de jó lesz, itt lesz hely ruhát teregetni. Az egyik padlásablaknál megálltak, Angéla kinézett a szabadba, Szlávik melléje állt, és ő is kinézett. Kicsi volt az ablak, a fejük összeért. Kint a nyárba érett élet sárgán-zölden tárult fel előttük. Messzire elláttak, túl az erdőn, a vasúti sínen is túl. Ott megint erdő volt, az erdőn túl a másik falu. A legátus apja ott volt bíró. Angéla ellépett az ablaknyílástól. — Nem találkozott a volt legátusunkkal? Azt mondta, amikor itt volt, hogy sokat szokott bejárni a városba. — Nem. — Olyan mafla alak volt, a keze úgy állt ki a kabát j ából, mint egy taluseprű. 242