Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Tibor Péter ráhagyta, piszokfehérszín bajuszát a szájára simította. — Ügy látom én is, hogy úgy kell lenni. Hanem mondja mán, mester úr, kit gondolna jónak a bádogosmunkára. Nem tudok még választani, de azt a Rájzmánt igen értelmesnek látom. Kiss Józsi már ismerte az emberét, így hát megadta az irányt Tibor Péternek, ami szerint aztán választhat. A füléhez hajolt, úgy súgta. — Reizman, az csak beszél, de mondom én, hogyha Nánásyt választják, a' nem visz haza két koronát se. ösmerem. Tibor Péter a fejét csóválta, és eltűnődött. — Hm ... Jó torka lehet akkor neki... Oszt ha mán mindig részeg, nem esik majd le a toronyról? — Esik a nyavalyát... Láttam én mán, ha teleissza magát, forog vele a világ, nem látja a nagy mélységet, és úgy sétál fent is, mintha lent vóna. Mondom, adják neki a munkát, mert ahol Nánásy dolgozik, ott senki se marad szomjan. Kiss mester úr ravasz ember volt, ügyvédész volt a fejében, hogy a tizenkét presbiter gyakran fog szomjan ébredni, jó lesz, ha itt lesz Nánásy a munkán, mert akkor őneki kevesebb gondja lesz az egyház ügyével. Odébb lépett Tibor Péter néhány lépéssel, de visszafordult. — Mék is vót az a Nánásy? — Az a sovány, fekete ember, az egyik szemével mindig a másikat nézi, hogy helyén van-é? A' vót a'... Hej, az anyád istenit, tán lopom én azt a meszet, hogy összeégeted nekem? Ne sajnáld a vizet tőle. öntsd rá szaporán. Odaugrott az inashoz, aki a meszet oltotta, kikapta a vedret a kezéből, belerántotta a tele hordó vízbe, és bő zúdítással terítette szét a pattogó, párázó, forrósodó fehér kövön. — Tessék odébb állni, tiszteletes asszony, mert tele freccsen a ruhája. 219