Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Igen, először a templomot akarják renováltatni, azután kerül sor a paplak építésére. Mérnök urat pedig ezért kérettük, hogy vegye fel a szükséges munkálatokat, készítse el a költségvetést, illetve később a paplakhoz a tervet is, továbbá, hogy intézkedjék a munkálatok minél előbbi megindításáról. — No jó, akkor kezdhetjük is... — Felállt, és Jaróra nézett. — Ha a paplak ráér, kezdjük a templomon a dolgot, jó? — így gondoltam én is helyesnek. Az ajtó felé indultak, amikor az frissen tárult fel előttük, és testéhez simuló nagyvirágos, színes ruhában, hallatlanul tavaszi áramlással libbent elibük a papné. Jaró arca büszkevörösre duzzadt, szemüvegén keresztül ellágyult tekintettel nézte az asszonyt. — A feleségem. Szlávik ámult elfelejtkezéssel csapta össze két kezét, és pillanatokig szótlanul bámulta az asszonyt. Nem is volt olyan, mintha asszony lenne, inkább csitri lány, tizenhat éves, apró, törékeny, csak két nagy sötét szeméből hullott feléje lepergetett csókok íze. Azután a papra nézett, a nagy darab szőke húsra, hunyorgó szőke szemére, az egész, mindent ellepő szőkeségre, és arra gondolt, milyen lehet az, amikor ez a vastag szőke kéz szerelemmel nyúl ehhez a sötét színekkel testesült, nevető, jóízű, élő, fiatal szépséghez. — Nahát!... Hogy maga ilyen fiatal! A papné szeme a mérnökre kacagott. — Nem is olyan fiatal, én tizenhat leszek a nyáron. Sándor meg már elmúlt harminc... De ne álljunk itt, hová indulnak? Üljenek le egy kicsit. A pap szeme az udvar felé tágult. — Várj, Angéla, előbb a templomot vizsgálja meg a mérnök úr, azután... Az asszony nem engedte az urát tovább beszélni. — Semmi, semmi, arra ráértek, hiszen még meg se pihent a mérnök úr. Szlávik állt még, várt, de azután sietve ült le az asztal209