Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

maga alá, s most diadalmasan áll meg a tetőn. Mert mégis megfestettem az Űj Madonnámat! Űgy döntöttünk, hogy a kis kápolnában helyezzük el mindnyájunk örömére s Isten dicsőségére. Ámde akkor egy véletlen megváltoztatta képemnek sorsát. A rendház eme napok egyikén vendégül látta az igen nagy tudású, világlátott, bölcs egri érsek urat, aki a környéken járván, hozzánk is ellátogatott. A különféle nevezetességek, szent relikviák megtekintése után végül mint a rendház új kincsét, megmutatták neki az én Madonnámat is. A tudós és finom lelkületű érsek úr sokáig rajta felejtette a képen tekintetét. Aztán halkan szólott, mintegy önmagának: — Különös egy kép, bizonnyal igen különös. Itáliában s a németek földjén j ár tómban számtalan képben gyönyörködtem már, de egy sem volt ehhez fogható. Különös kép. Mások, frissebbek a színek, mintha a Madonna körül valóban rezegne a levegő, s az az érzésem, égi szózat csendül a fellegek mögül. Mély áhítat lebeg a Madonnád arcán, Hilarius, a Gyermek játékos és kedves, arcukon olyan valóságos kifejezés van, amelyet öreg és tanult mesterek is alig tudnak festeni. Finoman hajlanak a vonalai. Ha nem tudnám, hogy a rend egyik szép igyekezetű s kiváló tagja festette — mondotta felém kedveskedve —, azt kellene hinnem, hogy valami pogány kéz alkotása, amely azonban csöppet sincs hátrányára a képnek. Igen szép festmény, köszönöm, hogy megmutattátok, s azt mondom, kár volna eldugni a sötét és kicsi kápolnába. Merném ajánlani nektek, helyeznétek valami nagyobb, világosabb helyre, ha ugyan módotok van rá. A jóságos prior úr elgondolkozva bólintott: — Magam is gondoltam erre. Űgy vélem, legjobb volna, ha a nagy templomunkba helyeznénk, kicserélvén Szent Sebestyén képével, amely igen öreg, kopott, s a hívek előtt meglehetősen népszerűtlen, aligha szolgál több üdvösségre, mint ez az új. Határtalan boldogság ült arcomra. Igen, elmondhatom, 204