Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

baknak tűntek, s hívogatott az eső áztatta kert. Madarak zengték hálaadó imáikat, a hegyek tetején fehér felhők füstöltek vidáman. Első bűnös gondolatom az volt, hogy látni fogom őt. Mélyen jártam a bűnben, a lelkemet már megérintette a vétkezések szele, csupán külsőmön nem látszott meg, hogy mennyire megváltoztam bévül. Azzal vádolom most magam, hogy sem a reggeli zsoltározás, sem a buzgó imádkozás örömének nem adtam át teljességben magamat. — Venite, exultemus — kezdte az invitatóriumot két legfiatalabb testvérünk a hajnali fényben, csak én nem tudtam örvendeni, mert kétségek között hánykolódtam. Az álmos éjszaka utolsó árnyai tünedeztek, tizenkét zsoltárt énekeltünk el, az éjszaka tizenkét órájának s a Város tizenkét kapujának emlékezetére, s a máskor oly szívesen énekelt zsoltárok most olyan hosszúaknak tűntek, mintha tizenkétszer tizenkettőt kellett volna elzümmögnünk. A lecke alatt bezzeg nem kellett most lámpással végigjárni a kórust, mint télidőben, amikor néhány idősebb s jobban táplált testvérünk illetlenül elszunnyadt a padon — ezernyi finom hang hirdette a hajnalpirkadást, s maga a rejtelmes természet is csengő himnuszokat zengett, az üde hajnalt sóhajtotta még a harangvirág is... Az örök élet szent fénye ragyogott fel ezen a reggelen ... Gyengén jelentkezett bennem csak a lelkiismeret szava. Kiültem a kertbe később. Magam elé helyeztem a képállványt, s a reggeli ragyogásban kitárulkozó tájképhez hasonlót próbáltam festeni, hogy ez háttérül szolgáljon Madonnámnak. Kézvonásaim azonban mind türelmetlenebbek lettek, immár eljött az ideje, hogy megérkezzen ő! Kertben dolgozó testvéreim belső boldogsággal hajladoztak a veteményes ágy fölé vagy pepecseltek a virágok között, amelyeket földig vert a soknapos esőzés, mindnek arcán a munka öröme fénylett, csupán én nem élveztem a csodás délelőtt adományát: Madonnám ott állott elhagyatottan, s én ecsetemmel egy út széli követ mázoltam fehérre, unalmamban. 198