Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

mutatta meg az embereknek a maga jellegzetességeit. Hoszszú idők óta küzdő, vére tisztaságára félve vigyázó és sorsűzött élete folyamán ravaszságra is kényszerült nemzedékeknek ugyanaz az összetett és öntudatlan gondoskodása formálta ki ezt e sehol a világon nem található szemet is, mint amelyik a pompás koponyát. — Ha kérdik, ne tudjátok, hogy hová mentem! — lépett az ajtó felé Gábor. Barabás mondani akarta, hogy hát tudjuk-e, de ebben a pillanatban kinn, közelről, óraütés zengett ötöt, s nyomban rá a Léta Pálné gazdasszonyom hangja hasított bele a hajnalba: — Hát azt az ártányt még mindig nem engedted ki, te Isten állatja?! A legényszoba lakói egymásra pillantottak. Az ablak alatt szaladó cselédlábak zaja hallatszott, utánuk harsány hangjával döngve jött a termetes hatalmasság. Gábor megvárta, míg hátratávolodik a kert felé. Intett Barabásnak, és kilépett az ajtón. — Hová megy ez? — kérdezte morcos ásítással a szász emberke. Meleg pillantást vetett Gábor után, akit hitvány testbe bújt vidám tücsökéhez hasonló lelke úgy szeretett, mint valami legyőzhetetlen, példásan szép óriást. Barabás intett neki, hogy hallgasson. Előbb Mózeskát hívta magához. — Fiam, te nem tudsz semmiről! Értetted? Azt a rossz nadrágot dugd el már, mert pofon váglak! — mondotta jelentős hangsúllyal. A kisfiú bólintott, az almárium aljába dugta a nadrágot, és kiment a szobából. — Te pedig, fiam, aludj még egy fél órát! Majd megtudsz mindent akkor, ha a te dolgod lesz! — mondotta Barabás a szásznak, és a fal felé fordult. — Ugyanezt mondta előbb Gábor neked! — ingerkedett az emberke. — Te se tudsz semmit! — Ne törődj vele! Az én dolgom, hogy tudom-e, vagy sem! — morgott Barabás, és nagy darab testét odébb dobta a megreccsenő ágyon. 18